Kishantos 2" Megszüntetik a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetet

Intézetünk Magyarország és benne a felsőoktatás remélt megújulása jegyében fogant, az 1990-es „rendszerváltó reménységek” egyik szülötte volt. Felsőoktatási értelmiségi műhely, egyúttal emberi-szakmai közösség, amely közel negyedszázadon át a páratlan magyar természeti értékek megőrzésén, agráriumunk és vidékünk megújításán, az ehhez szükséges „szellemi infrastruktúra” kialakításán, egy felelős magyar (agrár)értelmiség felnevelésén munkálkodott. Olyan értelmiség kinevelésén, amely tudatosan vállalja a természet, a gazdatársadalom, a helyi közösségek és a vidék iránti - létéből, küldetéséből fakadóan rá háruló - felelősséget. Olyan értelmiség felnevelésén, amely képes lehet a természeti és az ember formálta tájnak, valamint az elődeinktől örökölt szellemi, kulturális környezetnek megfelelő természetvédelmi, mezőgazdálkodási, környezetgazdálkodási, terület- és vidékfejlesztési feladatok összehangolt ellátására.

Ehhez a korábbi – kizárólag technológiai és természettudományos területekre koncentráló, „csőlátó” – képzésünket meg kellett haladnunk, a technológus szakemberképzésről továbblépő – a mezőgazdálkodást a természeti rendszerekkel és a vidéki közösségekkel valamint a földhöz („ager”-hez) kötődő kultúránkkal, az agrikultúrával ismét egyesítő – új szakértelmiségi képzési irányra volt szükség. Ennek – a fenntartható mezőgazdaság- és vidékfejlesztés, a környezet- és tájgazdálkodás programjának – megvalósítását és az ehhez nélkülözhetetlen kutatási, oktatási, nevelési szellemi infrastruktúra fejlesztését tekintette küldetésének az a szakmai műhely és egyben emberi közösség, amelyet 2014. szeptember 30-áig, erőszakos megszüntetéséig, lerombolásáig Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetnek, vagy önálló fogalommá válva egyszerűen csak KTI-nek neveztek.

A történések és a végső kudarc okainak részletes elemzését egyszer bizonyára majd érdemes lesz elvégezni. Ám nekünk, akik annak idején, az 1980-as évek végén különböző szakterületekről érkező, zömében harmincas, negyvenes éveikben lévő egyetemi oktatók voltunk, és ezt az irányt, az agrár-felsőoktatás megújítását közel negyedszázada - a rendszerváltás később illúzióvá vált őszinte hitével - kezdeményeztük majd elindítottuk, programját kidolgoztuk és tartalmilag sikerre vittük, nekünk magunknak is számot kell vetni a történtekkel. Tartozunk az utánunk jövő generációknak is azzal, hogy az elhallgatások, csúsztatások, mi több hazudozások közepette legalább vázlatosan rögzítsük a KTI kialakulásának, felemelkedésének és bukásának általunk igaznak vélt történetét, az események egyfajta értékelését, amely önmagában is számos tanulsággal szolgálhat, sokat elmondhat viszonyainkról. A krónikás szerepét a szak- és intézetalapítók egyikeként, a létrehozásban és működtetésben alapító igazgató-helyettesként majd 15 éven keresztül igazgatóként közreműködő, most nyugállományba készülő „csapattagként” mások helyett is magamra kell vállalnom, meghagyva persze a részletes elemzés és ítéletalkotás jogát és lehetőségét az utókor számára.

A kezdetek

Ami a kezdetet illeti, nehéz azt egy időponthoz kötni. A változások ugyanis általában nem egy csapásra, hanem hosszú érési folyamat, lassú eszmélés eredményeképpen következnek be. Mégis ez a közös történetünk talán az 1988. november 12-i, mintegy 600 résztvevővel megszervezett kiskunmajsai agrárfórummal kezdődött, amelyre Dobos Károllyal, Szakál Ferenccel és Gábriel Andrással, kedves korábbi professzoraimmal, tanáraimmal majd kollégáimmal együtt magam is elutaztam. Tettük ezt annak ellenére, hogy tudtuk: agrár- és vidékügyekben ez lesz az első olyan komoly, országos ellenzéki összejövetel, amelyről a hivatalos média is tudósit, és amelynek résztvevői komoly retorziókra is számíthatnak. (Ezen a tanácskozáson, nyilvános fórumon – a televíziós felvételeken is látható módon - magam is felszólaltam, aminek következtében pl. az Egyetem személyzeti vonaláról „jó szándékú” figyelmeztetést kaptam: jobb lesz, ha más munkahelyet keresek magamnak, itt ugyanis „nem jósolnak nekem hosszú karriert”.)

De ennél lényegesen fontosabbá vált a későbbiekben, hogy itt találkoztam több olyan korombeli kollégával – pl. Ónodi Gábor építésszel, Podmaniczky László agrárközgazdásszal és másokkal -, akik ugyancsak úgy gondolták, hogy az agrár-felsőoktatásban is jelentős tartalmi és intézményi változtatásokra van szükség. Olyan kollégákkal, akik szinte egyszerre érezték meg, hogy a környezethez, a tájak eltérő adottságaihoz alkalmazkodó, környezeti, gazdasági és társadalmi dimenziókban egyaránt elfogadható eredményeket adó, fenntartható mezőgazdasági, környezet- és tájgazdálkodási rendszerek kidolgozására és elterjesztésére van szükség. Ez azonban nem csak más típusú, hanem szélesebb körű ismereteket is igényel, mint az „egy-ügyű”, kizárólag a termelés és a befektetői tőkemegtérülés hatékonyságának növelésére törekvő, iparszerű mezőgazdaság, vagy inkább biológiai ipar technológiai folyamatainak puszta irányítása.

Az ezt követő szélesedő – Bakonyi Gáborral, Kiss Józseffel, Mézes Miklóssal és másokkal bővülő - „kemény mag” egymásra találása, az érlelődő közös gondolkodás és belső viták után a változtatási szándék első, komoly meghökkenést okozó közös akciója 1990 legelején történt. Ekkor generációnk több tagjával – a vezetés számára is némiképp váratlanul - szórólapokon és plakátokon követeltük, hogy a pártállam kiszemelt következő rektora helyett az egyetem kollektívája maga választhassa meg vezetőjét. A kezdeményezéshez óvatosan bár, de egyre többen csatlakoztak, és az akció számunkra is váratlanul komoly sikert hozott: az évek óta Rómában, a FAO központban dolgozó, így a helyi érdekköröktől és -összefonódásoktól távol került, széles látókörű, az agráriumot és a vidéket érintő európai és világfolyamatokra rálátó volt professzorunk, Kocsis Károly lett az Egyetem rektora.

Vele, aki a nemzetközi trendek ismeretében maga is komoly változtatásokat látott szükségesnek a felsőoktatásban, és az általunk körvonalazott iránnyal maga is szimpatizált, gyorsan megértettük egymást. Nagy lelkesedéssel és hittel vetettük tehát bele magunkat az általa elindított, tartalmi, intézményi és szervezeti átalakítást célzó egyetemi kerekasztal-tárgyalásokba. 1990 nyara a változtatás reményével, előkészületeivel, felfokozott várakozásokkal és lázas egyeztetésekkel zajlott, és eleinte úgy tűnt, hogy sikerülhet az egész egyetemet ezen új irányba fordítani. Őszre azonban kiderült, hogy a fordulathoz, az intézmény egészének megmozdításához nincs meg a kritikus tömeg, és az ortodox iparos, technológus, nagyüzemi képzési irány csak igen nehezen lesz változtatható. Ekkor született az a döntés, hogy karközi kezdeményezésként, kisebb léptékben, új szak kidolgozásával kezdjük el a változtatást. Erre akkor két út kínálkozott.

• Az egyik lehetőség az új, környezetgazdálkodási agrármérnöki szak alapításával egyidejűleg karalapítási folyamat indítását jelentette volna. Akkortájt több egyetem is ezt a megoldást választotta, melynek következtében akkor az országban több új kar jött létre néhány tanszékkel és tanszékenként akár 3-4 oktatóval.

• Egy másik út – amelyet végül is rektorunk, Kocsis Károly professzor javaslatát elfogadva választottunk – az építkezést a tartalom felől kezdte meg, és a szerves fejlődésben tartalmilag megerősödő szak számára irányozta elő az intézményesülést, a szakgondozó intézetté majd karrá válást.

Mai tudásunk birtokában és a végkifejlet ismeretében persze az első megoldás valószínűleg jobb lett volna, elkerülhetővé tette volna a program valamint az azt összeállító közösség hányattatásait, szinte folyamatos támadását, erodálását majd mai tönkretételét. Az összeállított korszerű - a maga idejében valóban a világ élvonalába tartozó - program, Kocsis Károly professzor, a Rektori Konferencia akkori elnöke menedzselésével bizonyára sikeres karalapítást eredményezhetett volna. De más döntés született, és 1990 decemberében karközi környezet- és tájgazdálkodási szak alapítását és indítását kezdeményező felhívással, nyílt levéllel fordultunk oktató kollégáinkhoz. Azóta ettől az időponttól számítjuk a szak és az azt gondozó Intézet alapításának kezdetét. Ebben – azon túl, hogy a kiinduló helyzetértékelést és a legfontosabb alapelveket rögzítettük – kértük a kollégákat, hogy egyetértésük esetén, tudományterületük specialitásainak ismeretében tegyenek javaslatot az új szak tartalmára és működésére. Felhívásunkhoz a különböző gödöllői karok és tanszékek munkatársai közül azonnal közel 30 oktató csatlakozott. Számuk hamarosan meghaladta az 50-et, és 1991 tavaszára összeállt egy olyan szerkezet és képzési program valamint oktatói közösség, amely lehetővé tette szakalapítási és indítási kérelem benyújtását az engedélyező szervekhez. A kérelmet az Egyetemi Tanács, az Agrár-felsőoktatási Intézmények Rektori Kollégiuma, az MKM, a KTM továbbá az MTA illetékes osztálya is megtárgyalta, és a szak alapítását valamint indítását egyaránt támogatta, az FM pedig 1992 augusztusában engedélyezte. Az újonnan alapított okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök szakon a képzés Gödöllőn, az országban elsőként, de Európában is a legelsők között, 1992 szeptemberében, felmenő rendszerben, nappali tagozaton 35 hallgatóval megkezdődött. Gondozására 1994-ben, kari jogállású, „funkcionális kari” szervezeti egységként jött létre a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet, a KTI.

Bioméhészet babatpusztán

E viszonylag gyors kezdeti sikerekben fontos szerepet játszott, az építkezés egyik fontos mérföldkövének bizonyult, hogy az általunk nagyra becsült professzoraink közül Stefanovist Pál akadémikus úr, a Talajtan professzora, a környezetvédelmi szakmérnöki képzés korábbi gödöllői elindítója, az MTA Agrártudományok osztályának hajdani elnöke - Kocsis Károly rektor úr közvetítésével, megkeresésünkre és kérésünkre - elvállalta az új irány kidolgozását kezdeményező akkori „csikócsapat” majd a szak és az azt gondozó intézet vezetését. De ugyancsak fontos fejleménynek bizonyult, hogy Menyhért Zoltán, Szakál Ferenc majd mások mellett Cselőtei László, Horváth László és Kovács Margit, tudományterületeik méltán elismert professzorai is közösséget és személyes közreműködést is vállaltak a kezdeményezésben, vagy pl. Győri-Nagy Sándor, Kelemen Janka és Lábadi Károly a szakhoz kapcsolódó humán képzési terület kialakításában. Az emberi közösség- és műhelyformálásnak fontos fejleménye volt továbbá Keszthelyi Kamillóné, Matild csatlakozása az induló közösséghez, aki egy olyan hallgató- és oktatóbarát, emberi Hivatalt alakított ki a szak körül, amit az elembertelenedő, személytelenné váló, gépies felsőoktatás közegében azóta is méltán emlegetnek mindazok, akik azt és annak lelkét, közülünk sajnos korán távozott kedves kollégánkat, Matildot megismerhették. A halálával keletkezett űrt Szabó Péterné, Magdika hasonló lelkülettel és odaadással igyekezett betölteni, szintén nagyszerű munkatársunkká vált. A kifelé tudatosan nyitó műhelyben azután, az idő előrehaladtával olyan kiváló külső kollégák is oktatói szerepet vállaltak, mint például Andrásfalvy Bertalan, Balázs Géza, Bardócz Zsuzsa, Darvas Béla, Elek Sándor, Holnapi Dénes Márton, Gyulai Iván, Horváth Lajos, Illés Zoltán, Kerekes Sándor, Kerényi Attila, Kiss Károly, Krassay László, Kresz Albert, Lóczy Dénes, Murányi Attila, Pusztai Árpád, Roszík Péter, Székács András, Tardy János vagy például Vajnáné Madarassy Anikó. Köszönettel tartozunk nekik, hiszen ez akkor – az agrárium és a képzés ökoszociális irányváltását, megújítását alapvetően elutasító, de legalábbis lekicsinylő, mosolyogva fogadó, ortodox iparos agrárközegben és annak egyetemén – egyáltalán nem volt személyes kockázat nélküli lépés.

Nem volt ugyanis egyszerű a kizárólag technológiai, termelési kérdésekre koncentráló szakképzés – e többfunkciós mezőgazdasági, fenntartható környezet- és tájgazdálkodási modellnek megfelelő – átalakítása, és e folyamat igazán még ma sem fejeződött be, sőt visszafordulni látszik. A fenntarthatósági elvek a szakképzési hierarchiában „felülről lefelé” terjedtek. Először a postgraduális (1974: okl. környezetvédelmi szakmérnök képzés, Gödöllő), majd a graduális egyetemi képzésben jelentek meg (1992: okl. környezetgazdálkodási agrármérnök képzési szak alapítása és indítása, Gödöllő; 1997: okl. környezetgazdálkodási agrármérnök képzési szak indítása, Debrecen). Ezt követően terjedtek át a graduális főiskolai (1992: víz- és környezetgazdálkodási képzés, Szarvas; 1997: környezetgazdálkodási agrármérnök képzés, Gyöngyös; 1997: tájgazdálkodási mérnökképzés, Mezőtúr) majd a középfokú képzésre. A fenntarthatóság, a környezet és a vidéki térségek társadalmi problémái oktatásához való viszony megváltozásának időben egymást követő lépcsőfokait a felsőfokú szakképzésben olyan megfogalmazások, vélemények jellemezték, mint pl. az alábbiak:
• „Nincs rá szükség! Ez a zöldek és a szociálpolitika dolga! Nekünk termelnünk kell!”
• „A fenntarthatósági és környezeti kérdéseket a tárgyak építsék be saját tananyagukba!”
• „A fenntarthatósági és környezeti kérdések jelenjenek meg önálló tárgyak formájában!”
• „Legyenek önálló szakok
- önmagában a környezetügy területén (pl. környezeti mérnök)
- más szakmákhoz kötötten (pl. környezetgazdálkodási agrármérnök)!”

Közösségünk ez utóbbi álláspontot képviselte. Az általunk alapított és indított okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök szak a fenntartható (értékőrző) mezőgazdálkodás és vidékfejlesztés területeire olyan „generalista típusú”, „nemcsak a fát, hanem az erdőt is látó” agrármérnökök képzését tűzte ki célul, akik
• ismerik a környezet- és tájgazdálkodás főbb területeinek (mezőgazdasági célú környezethasználat/agrártermelés, környezet- és természetvédelem, környezet¬elemzés, -tervezés, -alakítás) alapjait, belső összefüggéseit és e területek kölcsönhatásait;
• rendelkeznek azokkal a legfontosabb ökológiai-, mezőgazdálkodási-, műszaki-, jogi-, közgazdasági-, társadalmi ismeretekkel és az agrári¬umhoz kapcsolódó humán műveltséggel, amelyek képessé teszik őket a természeti és az ember formálta tájnak valamint az örökölt szellemi környezetnek megfelelő területfejlesztési, vidékfejlesztési, környezetgazdálkodási feladatok ellátására és koordinálására, fenntartható mezőgazdasági, környezet- és tájgazdálkodási rendszerek kidolgozására, továbbfejlesztésére és gyakorlati megvalósítására.

Az e programot kidolgozó, az azonos értékrend és világlátás alapján természetesen kiválogatódott oktatói, emberi, értelmiségi közösség tehát a fenntartható környezet- és tájgazdálkodás kutatási, fejlesztési, felsőfokú képzési és tanácsadási feladatainak magas szintű ellátását tekintette hivatásának, küldetésének és életprogramjának. Ez a közösség munkájával, törekvéseivel hozzá kívánt járulni a magyar agrárium megújításához, fenntartható fejlődési pályára állításához, természeti értékeink, tájaink és ezzel egy élhető környezet fenntartásához, továbbá a magyar gazdatársadalom, a helyi közösségek és a vidék megerősítéséhez. A KTI-nek az új irány megfogalmazásában, képzési programja kidolgozásában és indításában játszott meghatározó szerepét, úttörő tevékenységének országos elismerését mi sem jelzi jobban, mint hogy a környezetgazdálkodási agrármérnöki szak egyetemi és főiskolai szintű képzési követelményei „Az agrár-felsőoktatás alapképzési szakjainak képesítési követelményeiről” szóló, 146/1998. (IX.9.) számú Korm. Rendeletben, az Intézet oktatási programja alapján kerültek rögzítésre.

Ami az intézményi kereteket és a szak vezetését illeti, a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet (KTI) 1994-es létrehozását követően annak igazgatója Stefanovits Pál akadémikus úr lett, a helyettesi teendők ellátására pedig én kaptam megbízást. 1996 és 2010 között – Stefanovits professzor úr visszavonulásától, államtitkári kinevezésemig - az Intézet vezetését én láttam el. Munkámat két helyettesem, Ónodi Gábor és Podmaniczky László, majd a feladatok szaporodásával hozzájuk csatlakozva Kriszt Balázs segítette.

A szak iránt jelentősen növekvő érdeklődés hatására 1998 februárjában az Egyetemi Vezetői Kollégium egyetértésével, Székely Csaba akkori rektorunk támogató felkérésére az Intézet vezetése tézisszerű, belső vitaanyagként vázolta a KTI önálló egyetemi karrá válásának koncepcióját, a folyamat elindításának és ütemezésének tervét. Azt a vezetői értekezlet fő vonásaiban elfogadta, majd egy – a meglévő karok kapacitásait kisebb mértékben érintő – részletes intézményfejlesztési terv kidolgozását kérte, 9-10 új – az intézeti profilokhoz kapcsolódó, komplex tudományterületeket gondozó – tanszék létrehozásával. Ez alapján, a fejlesztés első lépéseként 1999 januárjában az Egyetemi Tanács döntése alapján a KTI-ben előbb 5, majd ugyanezen év novemberében újabb 5, új tudományterületeket gondozó, az Egyetemen addig nem volt tanszék, korszerű tanszéki struktúra jött létre az alábbiak szerint:
• Alkalmazott Etológiai Tanszék
• Földhasználati és Tájgazdálkodási Tanszék
• Környezetgazdaságtani Tanszék
• Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék
• Környezeti Elemek Védelme Tanszék
• Ökológiai Mezőgazdasági Tanszék
• Tájökológiai Tanszék
• Természetvédelmi Tanszék
• Területi Tervezési Tanszék
• Térinformatikai Tanszék

Időközben az Egyetemi Tanács határozata alapján a KTI szervezetébe került át az Egyetem - Gödöllői Tájvédelmi Körzethez tartozó - 270 ha-os babatvölgyi területe és az azon található lovarda valamint lúdtenyésztési kutató állomás is, melyek együtteseként létrejött a Babatvölgyi Ökológiai Modellközpont, mint az Intézet tangazdaságága. A KTI kollektívája elkészítette annak fejlesztési tervét, amelyet az Egyetem és a kormányzat közös környezet- és természetvédelmi modellközponttá kívánt fejleszteni, és mint közös fejlesztési projekt a magyar-holland kormányközi együttműködési programba is bekerült. Az Intézet tehát a 2000. január 1-én megalapított Szent István Egyetembe, mint annak a Gödöllői Területi Irodához tartozó, 10 tanszékből, 1 modellközpontból és tangazdaságból, valamint Intézeti Hivatalból álló, önálló kari jogállású egysége került. Ezt követően a SZIE új Egyetemi Tanácsa 2000 áprilisában – az Intézet valamint partnerei: a Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet, illetve a Tápiószelei Agrobotanikai Intézet előterjesztése alapján és együttműködésében – létrehozta a SZIE-KTI Kihelyezett Génmegőrzési és Nemesítési Tanszékét.

A fenti fejlesztési folyamat eredményeként létrejött egy olyan – összesen 91 teljes és 28 részmunkaidős munkatársat foglalkoztató, közel 400 környezetgazdálkodási agrármérnök hallgató tanulmányait irányító és saját tantárgyaival az egyetem több szakjának oktatási programjában is aktívan közreműködő intézeti struktúra, amely minden tekintetben megfelelt az egyetemi karokkal szemben támasztott követelményeknek. Az Intézet karalapítási kérelmét a rektorral, Szendrő Péter professzorral egyetértésben, 2000 májusában terjesztette az Egyetemi Tanács elé, amit az egyhangúlag támogatott. Egyidejűleg felhatalmazta a rektort, hogy 2001. január 1-el a KTI bázisán, annak továbbfejlesztésével kezdeményezze a SZIE-n egyetemi szintű Környezetgazdálkodási Kar alapítását.

A rektor által 2010 júliusában - a MAB (gödöllői belső „közreműködéssel és ráhatásra” kialakított) elutasító valamint az FTT támogató véleményével az 1. Orbán kormány oktatási miniszteréhez, Pokorni Zoltánhoz - beterjesztett karalapítási kérelem azonban nem hozta meg a várt eredményt, azt az OM elutasította. Ebben különböző, külső és egyetemen belüli akadályozó háttérerők is jelentős szerepet játszottak, amelyek közül egy zavarkeltő kezdeményezést talán külön is érdemes megemlíteni. A Mezőgazdaságtudományi Kar ugyanis Heltai György professzor - korábbi rektor-helyettes, majd 1999-ig a kar dékánja - vezetésével egyidejűleg, a karalapítási kérelemmel párhuzamosan környezetmérnöki szak indítása iránti kérelmet nyújtott be ugyanazon engedélyező szervekhez. Ez erősen gyengítette, majd – mint utólag kiderült – meg is akasztotta a Környezetgazdálkodási Kar megalapítására vonatkozó kezdeményezést, és helyette a Mezőgazdaságtudományi Kar kapott engedélyt a környezetmérnöki szak indítására. A korábbi önálló, sikeresen működő és egyre több hallgatót vonzó kari jogállású szakgondozó intézet, a KTI így nemcsak, hogy nem vált karrá, hanem 2001-től - addigi önállóságát is elveszítve - a Mezőgazdaságtudományi Karba került. A Kar pedig ezzel egyidejűleg - a KTI által hozott profilokra és szervezetre építve - nevét Mezőgazdaság- és Környezettudományi Karra változtatta.

Az, hogy a KTI mindezek ellenére viszonylag nyugodt körülmények között folytathatta egészen 2012-ig szakmai munkáját, az nagymértékben Dimény Judit és Csányi Sándor dékánoknak volt köszönhető, akik a KTI kollektíváját, szervezettségét, magas színvonalú oktatási, kutatási, tudományos és jelentős hallgatói létszámot vonzó valamint kimagasló forrásteremtő, a Kar finanszírozási helyzetét is jelentősen javító tevékenységét elismerték és nagyra értékelték. Ezt a megbecsülést az is jelezte, hogy egy-egy időszakban három kollégánk – Barczi Attila, Kriszt Balázs és Ónodi Gábor – is dékán-helyettesi feladatokat látott el mellettük a Karon. Sőt az egyetemi vezetésben is erősödő – mindenekelőtt Hornok László rektor-helyettes által képviselt – KTI-ellenességet is képesek voltak némiképp ellensúlyozni. Így vált lehetővé, hogy – bár a belső szervezeti átalakítások révén az Intézet tanszékeinek száma az időközben csatlakozott (a KTI-be „menekült”) Halgazdálkodási Tanszékkel együtt előbb (2007 áprilisában) 8-ra, majd (2008 júniusában) 6-ra olvadt, ám ennek ellenére szervezetileg és tartalmilag is továbbfejlődött.

Babat völgyi lovarda

E fejlődés jegyében a KTI az Állattudományi Alapok Intézettel közösen, Darvas Béla professzor vezetésével Kihelyezett Ökotoxikológiai Tanszéket alapított, a környezetgazdálkodási agrármérnöki szakon főiskolai végzettséggel rendelkezők számára egyetemi szintű kiegészítő képzést indított, és a természetvédelmi mérnök egyetemi szak indítási engedélyét is megszerezte. Ezen túl 6 tanszékével és két kihelyezett tanszékével, közel 100 munkatársával és több mint 500 – az általa gondozott szakokhoz kapcsolódó – hallgatójával nemcsak elindította a fenti képzési rendszer-átalakító és kutató-fejlesztő tevékenységet, hanem a „bolognai folyamat” keretében kidolgozta és 2006-ban illetve 2009-ben elindította a környezetgazdálkodási agrármérnök (KGA) és a természetvédelmi mérnök (TV) alap- (B.Sc.) és mester- (M.Sc.) szakokat is. Az Intézet a két általa gondozott szakon eddig immár több mint 2.000 diplomát adott ki. Emellett Menyhért Zoltán professzorunk vezetésével, a KTI bázisán a Környezettudományi Doktori Iskolát (KTDI-t) is megalapította, létrehozva ezzel a környezet- és tájgazdálkodás teljes felsőfokú képzési vertikumát, melyhez a SZIE-MKK időközben (a KTI indulása után mintegy 12! évvel) létrejött Környezettudományi Intézete (KöTI) is csatlakozott.

A KTI erejét és ütőképességét egyebek mellett olyan nagy hazai valamint EU-csatlakozási illetve EU-s projektekben játszott meghatározó szerepe is jelezte, mint például Magyarország földhasználati zónarendszerének kidolgozása vagy pl. a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) közreműködő kidolgozása, fejlesztése és koordinációja. De mindenképpen ide sorolhatók az NVT, AVOP, ÚMVP, VTT programok és tervek alapozó elemzései, az ÉTT rendszer bevezetése, a „Zöld belépő: EU csatlakozásunk környezeti szempontú vizsgálata” című MTA kutatási program agrár-tématerületi koordinációja éppen úgy, mint a DART, a NATUROPA, a CEESA (FP-5), a MEA-SCOPE (FP-6), a SENSOR (FP-6), RUBICODE (FP-6), az AE FOOTPRINT (FP-6), a CONVERGE (FP-7), a BIOBIO (FP-7) vagy a BIOCORE (FP-7), nagy nemzetközi projektekben való aktív, meghatározó részvétele is.

Az Intézet legyengítése és szétverése kormányzati szándékból

Bár 2012-ben, VM parlamenti államtitkári megbízatásomról történt lemondásomat követően – feltehetőleg ettől nem függetlenül, sőt kormányzati hátszelet, állami bátorítást érezve – az Intézet gyengítésére irányuló törekvések érezhetően felerősödtek, ám mindezek ellenére a KTI, mint a SZIE fenntarthatósági képzési alapműhelye, egészen 2014 áprilisáig, az országgyűlési választásokig szakmai, oktatási, tudományos és gazdasági értelemben is az Egyetem egyik legműködőképesebb intézete maradt, a programjai iránti érdeklődés pedig folyamatosan növekedett. Mindez világosan mutatta, hogy a minden tekintetben jól működő intézet átalakítására, még inkább megszüntetésére, - határon innen és túl, vidéki, közösségi, hallgatói valamint szakmai, felsőoktatási és K+F körökben egyaránt ismertté vált, jól csengő - nevének elvételére, tanszékei felszámolására észérvek nem hozhatók fel.

Ennek ellenére a dékán, Gyuricza Csaba a KTI-re vonatkozóan - a téma jelentőségéhez mérten döbbenetesen szűkszavú, a kari átvilágítás eredményeit valamint az Intézet megtartására és megerősítésére vonatkozó ajánlásait figyelmen kívül hagyó, indokokat egyáltalán nem tartalmazó, 2014. szeptember 5-én kelt, meglehetősen zavaros - megszüntető előterjesztést tett. Ebben szinte kizárólag - hihetetlenül primitív, jelmondatszerű, kommunikációs panelekben szokásos - meghatározatlan tartalmú általánosságok („koherensebb, szakmailag egységesebb, összefüggő szervezeti egységek” létrehozása, meghatározatlan „átfedések megszüntetése”, a KTI „átalakításának” elkerülhetetlensége, mint a „kari szerkezet átalakításának első lépése”, tehát legfontosabbnak ítélt teendője) szerepeltek. Ezen „előterjesztés” alapján, a Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar Tanácsa 2014. szeptember 11-i ülésén a KTI nevű intézet indoklás nélküli megszüntetéséről és tanszékei feloszlatásáról döntött. A döntést a Szenátus 2014. szeptember 24-i ülésén megerősítette, ezzel véglegessé tette, hogy a SZIE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete, a SZIE-KTI 2014. szeptember 30-án megszűnik, 24 éves története véget ér.

Nem lehetnek persze kétségeink afelől, hogy itt nem csupán egy dékán magánakciójáról van szó. Ahol a politika által delegált - az Egyetemen munkaviszonyban egyébként nem lévő - „tartótiszt” számoltatja be, irányítja, utasítja az intézmény vezetését, ott nem a dékáni magánakciók és még csak nem is a belső ármány, irigység és másokon átgázoló erőszak vezet ilyen értelmetlen, az értékeket leromboló, barbár pusztításhoz. Az pedig, hogy dékánként, a vezetői státusban maradásának egyfajta előfeltételeként éppen annak kell az Intézet megsemmisítését, nevének elvételét, tanszékei feloszlatását szánalmasan szervilis módon végrehajtania, önként magára vállalnia, aki környezetgazdálkodási agrármérnöki diplomáját éppen ebben az Intézetben szerezte, ettől a műhelytől kapta, az az ő – talán általa még fel sem fogott – személyes, emberi tragédiája.

A KTI története ezzel úgy tűnik egyelőre véget ért. Szellemisége azonban volt hallgatóiban és mindazokban tovább él, akik az elmúlt negyedszázadban munkatársaival és programjaival így vagy úgy kapcsolatba kerültek. Az Intézet által képviselt irányt az élet igazolta, arra nemcsak itthon, de a világban is egyre nagyobb igény mutatkozik. El kell jönnie tehát hamarosan újra a KTI idejének.

Szomorú persze látni azt, hogy miközben az „önsorsrontó” Gödöllőn egy ilyen program, közösség és intézmény, mint amit a KTI egyfajta bejáratott védjegyként jelentett, a ledózerolás sorsára jut, azonközben azok a hazai és külföldi egyetemek, amelyek akár 5-10 évvel is később eszméltek és fedezték fel az irány és képzési programja fontosságát, azok – mint például Debrecen, ahol Pepó professzorék, a szak hozzánk képest 5 évvel későbbi indításához, éppen Gödöllőről, az alapító KTI-től kértek és kaptak ajánlást – jövőt építenek erre, és karuk elnevezésében is büszkén viselik a környezetgazdálkodást. Nagy kár bizony az alkotó közösség ostoba szétverésével, a barbár pusztítással és az értékek lerombolásával okozott időveszteségért, az elvesztegetett előnyért. Úgy látszik nagyon gazdag ez az ország, hogy még ezt is megengedheti magának.

Végül határozottan le szeretném szögezni, hogy a fentiek személyes folyamatelemző, helyzetértékelő magánvéleményemet tükrözik. A tények rögzítését, értelmezését és a folyamat tanulságainak megfogalmazását lelkiismereti kötelezettségemnek éreztem, és a leírtak leginkább az utókornak szólnak. Ezzel egy olyan valaki folyamat-értékelését, véleményét ismerhette meg az olvasó, aki az átélt események ismeretének biztos tudatával rögzítheti a tényeket, mert maga is végigküzdötte és aktív közreműködőként, negyedszázadon át belülről követte egy ígéretes, új kezdeményezés, a KTI sorsát, indulásának, felemelkedésének és lerombolásának folyamatát.